betértem egy butikba, vásárlási céllal. az eladó hölgy éppen telefonált. hogy visszaköszönt-e, nem tudom, óvom a lelki békém, úgy vettem, igen. már a kirakatban kinéztem egy pulóvert, meg is találtam, de mivel a hölgy még mindig telefonált, udvarias lévén, nem akartam megszakítani, nézelődtem még kicsinykét. hölgy mondja, mondja, akaratlanul is részévé válok az életének, aztán mikor már azt hiszem, befejezi, új levegőt vesz, és másik témát nyit: a zárlatos izzósorok esete, vele.

na itt fogyott el a türelmem. lehet, nem nézte ki belőlem a vásárlási szándékot. bár rendesen fel voltam öltözve, tiszta is voltam, a pénztárcám is velem volt, de ezek szerint nem ütöttem meg az ő magasra tett mércéjét. tény, nem vagyok már húszéves, és aznap futkosósra vettem a figurát, de belőlem él(ne).  befejeztem a nézelődést, kedvesen rámosolyogtam, és e szavakkal búcsúztam: -bár szerettem volna vásárolni, látom, nagyon el van foglalva a telefonálással, nem is zavarom tovább. viszontlátásra.

ellenpélda, ugyanaznap. gyógynövényboltban kardamomot keresek. az eladó hölgy szabadkozik, hogy elfogyott, és nagyon röstelli, egy másik vevő is kereste, hozott neki a sajátjából pár darabot, természetesen ingyen, és ne haragudjak, olyan kevés, nem tud belőle elvenni. megnyugtattam, pár szem még nekem is van otthon, csak szerettem volna még venni tartaléknak.

na, hol leszek én törzsvásárló?

a vastagbetűs szöveg az enyém. vállalom.

És ti?

A cégek egymás után dobják be a kulcsot - ki az embereket. A vállalkozások mély és hosszan elnyúló recesszióra számítanak.

Ónody-Molnár Dóra| Népszabadság| 2008. december 4.|

Mi a szakszervezetek válasza? Tüntetés és valószínűleg sztrájk. A közszférában! Azért épp ott, mert az újabb hiteleket már fölvenni nem akaró állam, ha munkáltatóként lép föl, rákényszerül arra, hogy csak annyit költsön, amennyije van.

A közszférában a megszorítás nem annyira szigorú, mint a vállalatoknál. Ott munkahelyek vesznek el .(a vállalatoknál, most. Csak most.) Emitt - most, a hosszú évekig tartó, csaknem százezer embert érintő leépítés, illetve bérvisszafogás után - csak  (?!)a fizetés nem emelkedik, illetve a tizenharmadik havi részben el is marad. Ez fájdalmas, hiszen az orvosi, a pedagógusi és a hivatalnoki fizetés eleve nem magas (bár faramuci módon az állam által nyújtott átlagbér nagyobb, mint amennyit a magyar tulajdonosok piaca kínál).(ám minden fillér látszik. És adózik. A jövedelem annyi, nem több. Nincs eltitkolható, számla nélkül zsebbe rakható, adózás alól kivonható… vagy tévedek? Cáfoljanak meg. Akár az újságíró hölgy is megteheti. ) A lehetőségek: vagy maradnak a munkahelyek kisebb bérrel, vagy ugyanolyan arányú elbocsátás lesz a közszolgálat területén, mint a piaci szektorban. (és ugyan honnan? Melyik osztálycsoportot szüntetik meg? Amelyikben csak megsegíteni szükséges gyerekek vannak? Vagy a segítő kollégákat eresztik szélnek? A fejlesztő pedagógust, a gyógypedagógust, esetleg a nem létező iskola pszichológust, logopédust? Végül is én tényleg felesleges vagyok. Annyi a fizetésem, hogy jut belőle saját beszerzésű szemléltető eszközökre, az egyéni fejlesztéshez otthon, saját nyomtatón, saját papíron elkészített feladatlapokra. Ha ezt megengedhetem magamnak, valóban túl vagyok fizetve. ) És persze van egy harmadik is, amit a szakszervezetek képviselnek: ragaszkodni minden vívmányhoz, nem hátrálni egyetlen centit sem, még akkor sem, ha az elmúlt hónapokban láttuk, milyen is az, amikor elveszítik a bizalmukat azok, akik Magyarország hiteleit, így részben a közalkalmazottak bérét is fizetik. De miért lenne jó a szakszervezetnek a fizetésképtelenné váló állam?

Miért is lenne igazságos az, hogy miközben a vállalkozások termeléséből és adójából él a közszféra, (parazita a nemzet testén) az előbbi öncsonkítással alkalmazkodik a válsághoz, az utóbbiban pedig nem történik semmi? Igaz, a vállalati szektor sem képes működni a közszféra nélkül. Ők tanítanak, gyógyítanak, fenntartják a rendet. (nocsak. Valamit mégis teszünk? Neveljük a gyereket időnként a család helyett, némelyiket még írni, olvasni, sőt! számolni is megtanítjuk, lám az újságíró hölgy is hogy kiszámolta, milyen élősködők vagyunk. Tajgetoszra velünk.) Ettől még a közszféra jövedelmeit előállító motor a gazdasági szektorban van. A két terület együtt sír és nevet.

Az utcára vonuló szakszervezetek nem akarnak sírni, bár nevetni nincs okuk. Vágyuk az éveken át tartó reálbér-növekedés, amikor megy a szekér, és a reáljövedelmek szinten tartása, amikor baj van. Belátásnak, áldozatvállalásnak nyoma sincs, úgy követelnek, mintha az állami juttatás mértéke csak szándék kérdése lenne. ( hogy a szakszervezet mit akar, az egy dolog. Hogy a szakma mit, az meg a másik.

Én személy szerint nem a béremet siratom. Megtanultam spórolni, lemondani.

Én a gyerekeket siratom. Akiknek nem lesz lehetőségük úgy tanulni, ahogy megérdemelnék. Mert aki tanítja őket, azt hallja a sajtóból, hogy mit sír, túl van fizetve. Egyébként sem dolgozik meg a pénzért, és mások tartják el. Ezt mondják róla a diplomás, értelmiségiek. (akiket valaki csak tanított.. de lehet, kár volt.) és ezt átveszi a szülők egy része is, mert valakire haragudni muszáj. Aki a segélyt adja, arra nem célszerű. A pedagógus meg, úgy látja, szabad préda.)

És előjön a nemzeti érdek is mint a tüntetések gyakori vezérlőeszméje. "A hazámat szolgálom. És ti?" - szerepelt a szombati tüntetésen felvonuló rendőrök egyik transzparensén. Rendőröktől meglepő egy ilyen felvetés, hiszen ezek szerint úgy élik meg, hogy olyan kormánynak engedelmeskednek, amely nem a hazát szolgálja. Olcsón mérik a hazaszeretetet ott, ahol annak definíciója a 13. havi bér teljes összegének követelésévé silányul.  (ócska demagógia ez a mondat. Nem kívánom a hölgynek, hogy rászoruljon ezeknek a lenézett rendőröknek a védelmére. ) Mert vannak mások is, ha úgy tetszik, ágazaton kívüliek, olyanok, akik úgy ütik a hipermarket pénztárgépét, hogy nem tudják, holnap nem kerülnek-e utcára. Ha a kormány csökkentette volna a vállalkozások terheit, talán ezek a munkahelyek is nagyobb biztonságban lennének, de nem csökkentette - épp a közkiadások védelme miatt. És most a piaci szereplők naponta hoznak áldozatokat.

És ti?

(és én? lassan már belefáradok a mindennapi áldozatba. Kedves hölgyem. Kívánom, az Ön gyerekét kiváló pedagógusok tanítsák. Olyanok, akik nem szorulnak rá a 13. havi bérre. De még a 10. 11. havira sem. Tanítanak ingyen, boldogan, hobbiból.

Mert akkor már itt lesz a Kánaán.)

volt gyerekeimmel volt délutáni elfoglaltságom. aktualizálva a programot, ajándékot raktunk egymás mikulás csizmájába. én a következőket kaptam:

sok-sok tanítási éveket kívánok. (mintha tudna valamit. lehet, hogy ez az utolsó. a gyerek nem süket, nem vak, figyel)

sok szerencsét és szeretetet kívánok

sok jót az életben, mert megérdemli (egy kis reklám feeling)

arany malbi+gyufa (ha már árt, legalább vakítson. egyébként kispajtás cigizik, nem én.)

kimi bajnok legyen (ez igazi személyre szabott ajándék. még emlékszik.)

kati néni azt kívánom, hogy jó osztály legyen. (egyáltalán, legyen)

jó gyerekeket az osztályába (kis empaták :) )

 

ezen a héten ennél jobb nem történhet velem.