kb. 3 hete én. eddig csak a reggelit készítettem el, mostanában már az újságot is odarakom. miután gyorsan átlapoztam.

ugyanis 3. hete várom, hogy megjelenjen az érintett kolléganő és intézményvezető válaszlevele. azóta nem fér bele a sok egyéb fontos történések miatt. az, hogy hallgattassék meg a másik fél is, úgy látszik nem annyira fontos. de most már lassan okafogyottá is válik. ez is egyfajta problémamegoldási technika. azért én nem ezt tanítom picikéimnek.

most tehát sírok. illetve teszem a dolgom, tudomásul véve a körülményeket.

1. reggelente torkuk szakadtából énekelnek a madarak

2. besüt a nap a hálószobám ablakán. erre ébredek. mennyei...

3. a férfiak vakon mennek előre. mert a fejük egyéb látnivaló után forog :) (csinos lányok, pucér poci, karcsú lábak, kacér pillantások....)

4. vészfékezek az úttesten keresztbe trappoló békák miatt (mögöttem meg áldást osztanak rám:). én állatvédő vagyok, ember nem számít:):) ők vigyázzanak magukra)

5. ..

6. ..

.

.

kérem a folytatást

a legfontosabbat majdnem kihagytam: indul a FORMA 1!

eltelt egy év. újabb ünnepség, már új picikéimmel. motivációként "tanultuk" a nemzeti dalt, mert az mindig van, és lehet figyelni, mikor lesz, ...és tényleg, ezt én is tudom... mind csinos volt, és kokárdás. a lányok többsége szoknyában, kopogós cipőben, végre tavasziasan. az első sorban ültünk, én oldalt álltam, így szemmel tarthattam őket. meg a régieket. mert még ők is az enyémek. a műsor szép volt, pergős, pont olyan hosszú, amit végig lehet ülni, hallgatni, és le is köti még a legkisebbeket is. a néptáncosok is felléptek, köztük két régi fiam, lányom. a két fiú szólózott. én is, mert bőgtem. ahogy felém villant a szemük, hogy na, figyelek?  ugye, milyen jól táncolunk? úgy éreztem, nekem ropják. és én meg szipogtam. és azon gondolkodtam, vajon, ha nem  a mi iskolánkban tanulnának, akkor is megmutathatnák-e, milyen tehetségesek? nem vagyok biztos benne.

ez az iskola az enyém. ezek a gyerekek az enyémek.akiket tanítok, megszerettem. a régieket, újakat, mind. a szüleik is hozzám tartoznak. ők meg a városhoz. tehát szeretem a városomat.

akkor miért bántanak? nem személyesen engem. de aki alaptalanul, vagy nem kellően végiggondoltan állít az iskolámról nem valót, az engem bánt. az én munkámat tiporja sárba. mennyi küzdelem, könny, öröm fűződik ezekhez a falakhoz... megküzdöttem önmagammal, időnként szülővel, gyerekkel, de megérte. vannak szikrázóan tehetséges tanítványaim egyetemen túl, még az egyetemeken, középiskolákban, éppen csak kikerülve a szárnyaim alól, és most a fészekaljban. vannak, voltak igen-igen segítségre szorulók. őértük külön harcot folytatok. velük, értük. és minden nap öröm, amikor egy kis lépést előbbre jutunk.

az életem szól erről az iskoláról. nem szeretnék múlt idő lenni.