amikor még tél volt, hazafelé autózván a városhatártól leláttam a kacskaringózó szerpentinre. most már eltakarják a lombok. egyébként is szép erre autózni. kétoldalt virágzó fák, gombamód növő házak, jobbra, messzebb az erdő. még alig lombosodik, de máris ezerszínű. persze jobb, ha az útra figyelek, mert a kátyúk mindent elöntenek. a problémát megoldotta a város. kitette a kétpúpú táblát a névtábla alá, innentől mindenki oldja meg maga. én is. reggelente, még alig ébren, dönthetek: a forgalmat figyelem, vagy a kátyúkat kerülgetem. jó össznépi társasjáték. csak vigyázni kell, mert nem mindenki ismeri a játékszabályokat.
a terasz! nem bírok elszakadni a témától :) ilyenkor még nagyon élvezem, mert kiszakít a téli bezártságból. aztán majd lanyhul a kedvem, és újra beszippant a lakás, de most királyi helyet foglal el nálam. kiülve látom a diófát, "akit" még a mamától hoztunk, átmentve a réges-régi gyerekkort. pár évvel fiatalabb a házunknál, amikor kijelöltük a helyét, kicsi karó volt csupán. mama megnézte, és csak annyit mondott: közel lesz a házhoz. magunkban körbekacagtuk. hisz' olyan vézna, cseppecske, hogy lenne ez valaha is közel! azóta erről is bebizonyosodott, nem kell az öregeket lebecsülni. diófánk immár hatalmas, és beteríti a házat. főként, hogy 3 törzse van. ami kuriózum, de való. ugyanis amíg kicsi volt, a fű meg nagy, férjemnek sikerült kétszer is tőből elkaszálnia. de élni akart, tudta, hogy küldetése van, így most 3 törzse háromszoros koronát nevel. a teraszom örömére. már van árnyék, a legrekkenőbb hőségben is van légmozgás, túltesz minden légkondin. a lakás is hűvös általa, méltán áll becsben. akárcsak a fűzfa, amiről megtanultam, mi a legnagyobb érdeme: kora tavasztól késő őszig ad munkát. folyamatosan hull a barkája, aztán a levele, az elszáradt gallytengere, aztán lehet vagdosni a földet söprő vesszőket, de gyönyörű! a fiam ültette, ez az ő fája. (kertészkedésünk hajnalán, amikor a hagymát is "szőrös felével" felfelé duggattuk.)
a tulipánok, nárciszok, jácintok már elnyíltak, de virágzik helyettük a viola, illatozik, bár még nem nyílik az orgona (amikor beállok a kocsival, odamegyek, beleszagolok a lilálló bokorba, és isteni tavaszillatot érzek), a babarózsa is szórja már a szirmait, és körös-körül tavasz van. végre.
a húsvéti ebédet is kinn ettük végig, (úgy emlékszem, bár lehet, hogy nem , összefolynak a napok) a lényeg, megúsztam a szódavizes locsolást. befenyítettem a fiúkat, nem lesz ebéd. ez hatott. szegény ágikának nem voltak ilyen hathatós érvei, hét marcona fickó állta körül, és tettek róla, hogy ne hervadozzon.
estére bográcspartit szerveztek, idén az elsőt. mi is szeretünk tüzeskedni. olyan jó nézni a lángokat. valami ősi vonzódás ez. ott van a körbekerített, megzabolázott tűz, amin fő vagy sül az étel, körötte barátok, eszünk, iszunk, jókat beszélgetünk. ahogy fogynak a fények, úgy nő a becse. izzik a parázs, időnként megpiszkáljuk, rádobunk egy-egy ágat, szikrázik, pattog, melegít.
persze a városban is tavasz van. a télikabáttal együtt valahogy a gátlások is levetkőződnek. amíg végigmegyek a fő utcán, megtudom, hogy nagypapit el kell rakni valahova, a másik fiókban kell keresni, és szeretlek, meg szólalj már meg b..... meg. ugye, kitalálható, hogy embertársaim telefonálnak? és nem szemérmesek. akit nem érdekel, ne hallgasson oda. ami persze akkora hangerőnél elég nehéz.
de akkor is jó sétálni. minden pad foglalt, minden pár elfoglalt. mindenki mással. egymással. és ők sem szemérmesek. elnézem -miért is tettetném a vakságot - akciódús életüket, és valahogy nem irigykedem. ez a műsor nem egymásnak szól. hanem nekünk. vakulj világ, mi/ki van nekem! mennyivel könnyebb az én életem. nekem már nem kell bizonyítanom. ha séta közben megfogom a férjem kezét, azért teszem, mert jó nekem. ha a tükröm szívózik velem, a képembe nyomom a napszemüvegem, és szevasz tavasz! szegény kislányok meg görcsölhetnek a sminkjükkel, haspólójukkal, mert a piac könyörtelen. (na jó, azért kicsit irigykedem, szép volt alighúsznak lenni.)
a tavasz ajándéka a forma 1 indulása is. végre. újra van ami tematizálja a vasárnapjaimat. tudom mihez igazítani a teendőimet. sajnos, eddig nem sok jót hozott, kimi nem igazán találja önmagát. (azon mosolygok, a fordulatszámmérőjük ott kezdődik, ahol az enyém végződik. nagyon enyhe túlzással.) a napokban beparkolt mellém jobbról balról egy-egy cápa. egy VW, és egy A8-as. két fekete, csillogó dög. elképzeltem, amint leállok velük az iskolánál. leveszem a gyújtást, kirakom a lábaimat, magamat, körbetekintek, behajtom az ajtót...  aztán a kezem az éjjeliedénybe lóg :)
nincs nekem bajom a c3-assal, sőt! ő a nekem való autó. de álmodozni azt azért lehet..

a folytatás (nem titkoltan terápiás céllal :) )
a tavasz mindig kész csoda. hogy azokból a pici barna göböcskékből hogy tud gyönyörű virág lenni, rejtély. ennél csak az nagyobb csoda, ahogy a magzat fejlődik az anyaméhben. amikor vártam a gyerekeimet, magam számára is hihetetlennek tűnt, hogy élő emberi lény kucorog bennem. semmihez sem hasonlítható élmény volt, amikor forgolódott, és hol itt, hol ott dudorodott ki valamije. próbáltam kitalálni, ez a feje, a lába, a feneke... a közös életünk kezdete volt. mivel fiaim vannak, ők csak közvetve tapasztalhatják majd meg, de így is boldogságos érzés. majd meglátják.
az élet igazságos. ha elvesz valamit, ad helyette mást. megszületett unokaöcsém, férfi, a férfi helyett. aki már nagyon várta, nem láthatta meg, mi helyette is babusgatjuk, és büszkén-boldogan fedezzük fel vonásaiban Őt.

most egy kicsit abbahagyom az írást. majd folytatom.

a tavasz mindig gyönyörű. én mégis azt a pillanatot szeretem, amikor először érzem úgy, most sétálnom kell! olyan kellemesen süt a nap, olyan ráérősen múlik az idő, magától visz a lábam.
idén ez egy pénteki napon következett be, és az esemény nem volt felhőtlen. volt osztályfőnököm temetésére mentem. gyalog. (kaposváriak előnyben: a pláza parkolójától a keleti temetőbe, és vissza. körömcipőben.) közben volt időm emlékezni.
valamikor, még az elmúlt évezredben szerveztek egy matematika tagozatos osztályt. a város összes iskolájából kértek 2-3 jóképességű gyereket. volt igazgató, aki így válogatott, volt aki másképp. de megalakultunk. 7.-ben. nem volt túl szerencsés pont ezt az évfolyamot megcélozni, de ez volt a döntés. én harmadmagammal mentem a város túlsó felére. 2 busszal, vagy gyalog. mikor hogy tartotta a kedvem. igazi közösséggé már nem tudtunk alakulni, de meghatározó barátságok szövődtek. nekem legalábbis sikerült. osztályfőnökünk mindent megtett értünk, bizonyára sokszor állt a szőnyeg szélén miattunk. én csak arra emlékszem, gyakran mosolygott, és azt mondta, bátran forduljunk hozzá, bármi is a gondunk. és komolyan is gondolta. már nem volt fiatal, de annyi derűvel tette a dolgát, nem is emlékszem haragos arcára. pedig biztos volt olyan is.
amíg sétáltam a temető felé, jöttek az emlékek. a tánciskola.. hogy mennyit szidta a fiúkat..! miért a párhuzamos osztály lányaival táncolnak, amikor mi is vagyunk olyan szépek, sőt..! ebben teljes mértékben egyetértettem vele. aztán a kémia órai kísérletek.. a végén a fiúk összeöntöttek mindent egy kémcsőbe, amitől valami opálos, nyúlós katyvasszá vált az elegy. aztán vigyorogtak, mi van benne. (nem tudom, emlékeznek-e még rá? )
sokat kaptam attól az iskolától. barátokat, tanárokat, emlékeket. máig el tudom énekelni szolmizációs hangokkal a kis éji zene első tételének jó részét. a versek, amiket meg kellett tanulni, mára már megkoptak, de időnként hihetetlen asszociációs lánc végén bukkannak elő. ott tanultam meg fejen állni, - parkettán - nem volt apelláta, meg kellett tenni. és utólag büszke vagyok rá, hogy sikerült. nem voltam kiemelkedő semmiben, de mindent begyűjtöttem, elraktároztam. osztályfőnököm mosolyát, derűs életkedvét is. lehet, hogy ő is segít nekem a mostani nehézségek elviselésében. sőt. biztosan segít. mert a nevelés hosszútávú befektetés. és egy életre szól.
szeretem a tavaszt. szeretem, hogy arra ébredhetek, besüt a szobám ablakán a nap.
már nyitott ablak mellett aludhatok. és hajnalban ugatnak a kutyák, a miénkkel az élen, énekelnek a madarak, és amikor kimegyek az újságért körös-körűl madárcsicsergést lehet hallani. van, hogy megállok, próbálom betájolni őket, melyik fán, bokron, háztetőn énekelnek.
persze az igazi az, amikor birtoka vehetem a teraszt. elrámolom a sok nem odavaló holmit, helyet csinálok a hintaágynak, az asztalnak, székeknek, elrendezem a virágokat, és aztán csak nézek ki a fejemből. ülök, fekszem, henyélek. a hétvégi ebédek is kinn vannak, közben jókat beszélgetünk, semmi nem sietős. fennséges...
átültetem a virágaimat, könyökig vájkálok a virágföldben, és csöppet sem sajnálom a műkörmömet :)
a szekrényből is kiszórok mindent. téli holmik el a szemem elől! elő a tavaszi, nyári kollekcióval!
a mosás is más ilyenkor. kinn száradnak a ruhák, napfényillatuk van. csak a teregetéssel kell vigyázni, mert jönnek a teregetős macskák. a túlsó faluvégről megérzik, hogy nekik jelenésük van. ott tekergőznek a lábam alatt - már ketten tudják ezt a táncot - , és ha nem simogatom őket, közlik, ez helytelen. felmásznak a lábamon tudatni. deréktájon már értem, és karmolásnyomok árán meg is tanulom. a kutya hál'isten nem ilyen vérmes, ő csak eldobja magát előttem, és akkor őt kell simogatni.

minden sárga, meg fehér, esetleg rózsaszín. a gyümölcsfák, a virágok. ami tegnap kis, jelentéktelen semmike volt, ma pompázatos virágkehely. percről-percre változik minden.

a kakas azt sem tudja, hogy bizonyítsa országnak, világnak, mekkora király is ő. hangjától hangos a környék. és mindig van, aki válaszol neki. ami ő sem hagyhat szó nélkül.

még folytatom, mert a feléig sem értem a tavasz méltatásának :)