Sólyom László köztársasági elnök beszéde a VII. Nevelésügyi Kongresszus zárónapján

Tisztelt Kongresszus!

Az első nevelésügyi kongresszus 1848 nyarán a forradalom, és a forradalom által megnyitott távlatok hatására vált „protestáns tanácskozmányból” „az első egyetemes és közös magyar tanítói gyűléssé”. A gyűlést tanítók és tanárok hívták össze és ők vettek részt rajta – csak javaslataikat küldték el Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, kérvén, hogy eszközölne nevelésügyi törvényeket. Később lett szokásos az állam protokolláris részvétele a megnyitón, és vált hangadóvá a kongresszusokon a hivatalos kultúrpolitika. A rendszerváltás utáni, 1993-ban tartott VI. tanácskozás tért vissza a kezdetek autonómiájához.

Remélem, a köztársasági elnök fővédnöksége nem idéz rossz emlékeket. Azért vállaltam el, mert elismerem a kongresszus fontosságát, és a nevelés és oktatás sorsdöntő mivoltát Magyarország jövőjére nézve. Üdvözletem annak szól, hogy a pedagógus-társadalom önmagát megszervezve ismét „egyetemes és közös gyűlést” tart, mert úgy látta, fordulóponthoz érkeztünk; mert részletes és érdemi helyzetfelmérést tartott szükségesnek, s mert közösen akarta meghatározni, hogy milyen változásokat tart szükségesnek. Szeretném kifejezni azt a várakozást is, amely a kongresszushoz fűződik. Hiszen itt, az összes rokon és segítő szakmával együtt, maguk a tanítók és tanárok szólalnak meg.

Szemben azzal a szégyellni való torzképpel, amely a tanárt rosszul fizetett, kiszolgáltatott vesztesnek állítja be,(nem torzkép ez, sajnos, való. lúzerek vagyunk.) ezen a kongresszuson a pedagógus-társadalom hivatásának és emberségének teljes méltóságával lép elénk; pontos és kidolgozott véleményt mond arról, hogy mi szükséges az eredményes oktatáshoz. Felrajzolja az összefüggések hálóját is – az egészségügytől kezdve a reklámiparig és az önkormányzati önállóság problémájáig. Világossá teszi, hogy a közoktatás nemcsak a szülők vagy a munkaadók szempontjából közös ügy, vagy azért, mert a következő nemzedékek minősége valóban mindnyájunkat érint. Úgy is közös ügy, hogy nem lehet a szorosabban vett oktatási problémákra sem csak az iskolaügyre szűkített választ adni.  ( de jó lenne, ha ezt nemcsak a köztársasági elnök úr értené!) Üdvözlöm, hogy a kongresszus nem akar tudományosságba burkolózni, hanem eleve minden társadalmi és hivatalos tényezővel párbeszédre kész.

A kongresszus úgy tervezi, nem éri be azzal, hogy ajánlásait közzé teszi, hanem egyes részeit megküldi az illetékeseknek, s nyilvános választ vár, hogy azok milyen intézkedéseket „eszközölnek”. Ha megszervezi annak nyomon követését is, mi lett a sorsa állásfoglalásainak és javaslatainak; és ezzel szintén a nyilvánosság elé lép – akkor ez a gyűlés komoly nyomásgyakorló csoporttá teszi a pedagógusokat. Ennek alapja a tanácskozás egyetemes és közös jellege – amit szintén üdvözlök. A tézisekből és előadásokból érezhető ugyanis az egyetértésre törekvés, és a nyilvánvaló véleményeltérések ellenére is a közös érdek, vagy közösen elfogadható álláspont megfogalmazása. Látható, hogy visszafogottan kezelik az olyan témákat, amelyeket a pártpolitika középpontba állított – mint például a falusi kisiskolák fennmaradását. Ez persze a kérdés súlyát nem csökkenti – de valóban célszerű inkább a teljes képet és összefüggésrendszert hangsúlyozni. Ebből a szempontból megszívlelendő az a párhuzam, hogy a nyár elején a nagy gazdasági szervezetek szintén a versenyen felülemelkedve közös követeléseket fogalmaztak meg, és juttatták el azokat a kormányhoz, s egyszersmind az ország nyilvánosságához.

Mindezzel összhangban én sem fogok részkérdésekbe bocsátkozni. De kötelességemnek érzem, hogy elmondjam több száz polgármester, és nagyon sok iskola-igazgató véleményét, akikkel eddigi országjárásaim során beszéltem. Annál is inkább, mert nem tudom, azok a kisiskolák, amelyek létükért küzdenek, egyszerűen anyagi okokból el tudtak-e jönni ide, hogy hangjukat hallassák. Megteszem tehát én: mindenhol azt mondták, ha elmegy az iskola, elköltöznek a fiatalok, s vége lesz a falunak(és a városrésznek!!!!!). Nem lehet tehát ezt a kérdést, mint ahogy egyetlen kérdést sem, csakis finanszírozási problémaként kezelni. Hiszen régóta tudjuk: az életminőséget nem a GDP fejezi ki.

Olvasom, hogy a kongresszus pragmatikus kíván maradni, vagyis számol a politika természetével és a lehetőségekkel. Ezt úgysem tudná kikerülni. Azonban a kongresszus biztos pozitív hozadéka lesz az, hogy a számtalan nehézség mellett ismét a közbeszéd témájává emeli a mai magyar pedagógus társadalom és a nevelés olyan alapvető értékeit, mint hagyománytisztelet, hivatástudat és derűlátás.(az  én iskolám egy régi, polgári iskola. volt. újra azzá szeretnénk tenni. megvan hozzá a hivatástudatunk, a derűlátásunkat meg kuporgatjuk, cseppenként gyűjtjük. kapaszkodunk minden szalmaszálba.)

A Magyar Pedagógiai Társaság 117 éves működésében sokféle formában nyilvánul meg ez a mentalitás. A sokgyökerű nevelésügy élő tudata táplálja és tartja fenn egymás mellett a felekezeti iskolák karakterisztikus hagyományait, az állami iskolák eredményeit. Hivatástudat és derűlátás nélkül nem lenne ennyi jó tanító és tanár. (egyebünk sincs.) De nem lenne ez a kongresszus sem.

Tisztelt Kongresszus!

Tanári múltamból megőriztem annyit, hogy készültem erre a felszólalásra; elolvastam a téziseket és a főelőadásokat. Szívből üdvözlöm azt a differenciált megközelítést, amely a kongresszust uralja, s éles ellentétben áll az iskolaügyről a politikában és a médiában gyakran tapasztalható egyoldalú vagy doktriner véleményekkel – szóljanak ezek a verseny és a kooperáció viszonyáról, avagy a szegregációról.

A szegregáció nem elsődlegesen oktatási, hanem össztársadalmi probléma, jól lehet a mai iskolarendszer inkább növeli, mintsem csökkenti a meglévő különbségeket. Bár a leszakadók között igen nagy arányban vannak cigányok, hiszen ők alkotják a perifériára szorult réteg többségét, mégsem lehet a problémát cigány kérdésként kezelni. De másrészt: ki merné a pécsi Gandhi Gimnáziumot rasszistának nevezni? Nem politikai vádaskodásra, hanem szakmai tisztázásra, megfelelő módszertanra és képzett tanárokra volna szükség. (vannak, szép számmal. politikai akaratra volna szükség. tényleges akaratra.)

Különösen megfontolandónak tartom a Csányi Vilmos által szorgalmazott humánetológiai megközelítést. Ez legalább akkora, és olyan sürgető szemléletváltást követel, mint az ökológiai gondolkodásra való áttérés. Vajon nem az emberi viselkedés természetéből kell-e kiindulni, ha a válságjelenségeket kezelni szeretnénk?

Tisztelt Kongresszus!

Tanév kezdetén szoktam átadni az egyetemi tanárok kinevezését, és mindig emlékeztetek arra, hogy az egyetemet a professzor teszi. Bármilyen is volt a világ, mindig voltak igazi, nagy professzorok, akik miatt érdemes volt odajárni. Az iskolát is, mindegyik iskolát a tanár teszi. Bár nincs emlékképem arról, mit és hogyan tanultunk az alsóban, visszagondolva mindig megjelenik előttem Scherer tanító bácsi arca, és biztonsággal tölt el, hogy ott minden rendben volt. Az az óriási szerencse is ért, hogy volt három gimnáziumi tanárom, akiknek sokat köszönhetek, akiktől a szó szoros értelmében máig tartó útravalót kaptam. Unokáim között már hatan vannak az iskolások; hallom, ahogy tanárokról beszélgetnek. Egységesen és határozottan azért mondják valakiről, hogy jó tanár, mert szereti a gyerekeket, tud fegyelmet tartani és tud tanítani.

Biztos vagyok benne, hogy bárhogy is alakulnak a körülmények, sokan vannak, és mindig is lesznek jó tanárok. De igazságtalan és káros lenne, ha jó tanárnak lenni rendkívüli erőfeszítést kívánna. Ez a kongresszus megtárgyalta és meghatározta azokat a feltételeket, amelyek segítik, hogy az oktatás és nevelés eredményes, a tanulónak jó, és a tanárnak is örömet szerző munka legyen. Ezt mindnyájunknak segítenie kell.  (kíváncsian várom.)